Tjebbe van Tijen

Ars Oblivivendi

A kollektív emlékezet felépítéséről

Az idő múlása testünk öregedésével személyes tapasztalattá válik. Az időélmény nem körkörös, amelyet bolygók és csillagok felbukkanása irányít, sem nem lineáris, mint egy modern időmérő, amely végtelen vasúti pályán gördül át a történelmi űrön. Az idő múlását nem naptári dátumok, hanem életünk eseményei jelzik. A változás az egymást követő generációkkal genetikailag mérhető. Az emlékezet olyan váz, amelyben az összetartozó eseményeket a képzelet köti egymáshoz teret hagyva a csatlakozópontok közötti holtjátéknak.

A tánc talán a legkorábbi művészeti forma, amely során az ember kifejezi és átadja élettapasztalatait, kezdve környezete hangjainak és mozgásainak hanggal vagy gesztusokkal történő utánzásától a tánc és az ének artikulált formájáig. „A múlt nem csupán azáltal válik múlttá bennünk, amit gondolunk vagy teszünk, hanem szó szerint ahogyan tesszük”, ahogyan ülünk, alszunk, sétálunk vagy beszélgetünk. Az emlékezet először és legfőképpen testi tapasztalat. A sírfelirat - amely azt hirdeti, „emléked örökké élni fog” - bevésése pillanatától kopni kezd, ám az emlékek még gyorsabban halványulnak el. Testünk halála elkerülhetetlen, ám lelkünk sorsában nem lehetünk ilyen bizonyosak. Bár vannak egyéni tapasztalatok előző életekről vagy a magzati létről, a legtöbb ember alig emlékszik vissza a gyermekkorára, sőt ilyen vagy olyan oknál fogva, tudatosan vagy sem sokszor a nemrégiben történtek emlékeit is nehezükre esik felidézni.

A test által kifejezett megörökítetlen művészeti formák, a tánc, a zene, az ének, a mesemondás nemzedékről nemzedékre adódnak át, de minthogy az emlékezet nemzedékről nemzedékre progresszíven változik, mindig „nyomot hagy rajta az adott korszak legfőbb szenvedélye”, a kifejezés eredeti formái gyakran elvésznek. A táncosok ábrázolása korabeli kerámiákon, festményeken, a hangszerek régészeti leletei és a korai kéziratokban megmaradt szövegek nyomra vezethetnek, de még így is sok mindenben csak találgatásokra hagyatkozhatunk. A történelem elemzője kénytelen találgatni; mivel nem tudja újrateremteni, meg kell teremtenie a múltat.

A szájhagyománnyal terjedő kultúrától az írás elterjedéséig hosszú út vezetett. Platón kb. i. e. 375-ben a Phaidroszban Szókratész beszédét írásban idézi fel: „... azt gondolnád, értelmes lényként beszélnek, de ha megkérdezed valamelyik szavukat, hogy jobban megértsd: egy és ugyanaz mindig, amit jelezni tudnak. Továbbá: ha egyszer le van írva, minden szöveg megfordul mindenütt, eljut műértőkhöz éppúgy, mint azokhoz, akiknek semmi közük hozzá, és nem tudja megmondani, kikhez kellene eljutnia és kikhez nem...” A korai történetírók leginkább a történelem kiötlői voltak, összevegyítettek valóságot és mítoszt, ma már tudjuk, hogy így alakult ki sok híres „történelmi beszéd” szövege.
Főként jól hangzó történetet vagy szöveget akartak írni, a „tényeket” igazították a szónoki igényekhez. Az így szerkesztett beszédeket inkább a retorikai szabályok alkalmazása formálta és nem az, amiről valóban szó volt. Hasonlóképpen napjaink politikusai is szövegírókat alkalmaznak, akik előre megírják a beszédeket és nem utólag jegyzik le azokat. A mai történésznek bőségesen áll rendelkezésére írott információ, nehezen áll ellen a kísértésnek, hogy eltekintsen azoktól a tényektől, amelyek nem illeszkednek „retorikájába”, érvelésébe.

Az emberi kultúra bevéste magát a Föld felszínébe és tájjá alakította azt. Ez a táj fejeződik ki az emberek arcán, testén és emlékeiben, akik megteremtették és újrateremtették. A tájkép a kollektív emlékezet készüléke, amely a múltban történteket a jelenlegi térbe képezi le, éppúgy, mint ahogy Ausztrália őslakói kozmológikus időutazó álmaikban teszik. Számtalan generáció alkotott ilyen meséket abból a tájból „kiolvasva”, ahová sajátos fizikai adottságaikkal és a környező állatvilággal együtt „beírattak”. A mesék és történetek felidézhetők, mintha egy ösvény mentén haladnánk. Hasonló módon a városok és falvak utcáinak és a térképészeti elnevezéseknek is általában az a szerepük, hogy a múltra - nevezetes személyekre, történelmi eseményekre és a velük kapcsolatos érzületekre emlékeztessenek. Minden tájkép, minden épített környezet - akár falusi, akár városi - alapvetően az idő élő megjelenítése a térben. Ahol a tájkép jellegzetességei eltűntek, vagy elpusztultak, ahol a különböző korok építészeti stílusainak egymásmellettisége alakítja ki a főbb formákat, ott ez a fajta emlékezet meggyengül vagy elvész. Ekkor csak a képek és feljegyzések beszélnek az előzményekről. „Az évszázadok és évezredek alatt kialakult emlékezet rétegein keresztül kell leásni az alapokig, és onnét közelíteni a kortárs felismerés fénye felé.”

A bevésett információ a sziklarajzoktól a nyomtatott szavakig és képekig, lehetőséget teremt a nemzedékek közötti információvándorlásra. A jelrendszerek túlélik az ember információteremtő képességét. A testi és az írott emlékezet - a kollektív emlékezet rendszerének két formája - a szóbeliség modern technikáiban összeolvad; memória és mítosz összevegyül, akárcsak az ősi mesemondóknál. A történelem alkotásának ezt a módját gyakran kritizálják azok a történészek, akik túlzott jelentőséget tulajdonítanak a kéziratoknak és más írásos dokumentumoknak, akik büszkék pusztán a szövegek manipulálásán alapuló tárgyilagos módszereikre. A szövegfetisizáló könyvtárak és archívumok azt sugalmazzák, hogy ezek az intézmények a történelemalkotás valódi forrásai, figyelmen kívül hagyva a könyvtárak és archívumok saját történetét. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a legtöbb gyűjteményt önkényesen hozzák létre, széthordják, selejtezik vagy ajándékozás, öröklés, zsákmányolás, lefoglalás révén elvesztegetik.

Asszurbanipal király uralkodása alatt (i. e. 669-626) ékírásos felirat hirdette: „Berakom a könyvtárba azt, ami a királynak kedves, amit nem szeret, azt eltávolítom.” A válogatás vagy beszerzés ilyetén folyamata mindig lényeges része volt a könyvtári, archívumi gyakorlatnak. A hivatalos gyűjtemény arculatát éppen az tükrözi, ami tudatosan vagy véletlenül kimaradt. Nem az okoz gondot, hogy ritka és értékes könyvekre vagy rejtett tudományos munkákra bukkanjunk a közkönyvtárakban, hanem a népszerű tömegtermékeket nehéz megtalálni, mint például a késő középkori Biblia-pauperum vagy a XX. század közepének nagy példányszámban kiadott kulturális folyóiratai.

A triviális irodalom: a nőknek szóló romantikus regények vagy pornómagazinok és videók elvétve lelhetők fel az archívumokban. Marshall McLuhan ezt a jelenséget a „könyvtárak törvényének” nevezi; a legszélesebb körben elterjedt műveket ismerik el a legkevésbé a kurátorok és a könyvtárosok, akiknek elfogult és szűklátókörű ízlése formálja a gyűjteményeket. A profi gyűjtők is csak akkor érdeklődnek az alsóbb néposztályok kulturális termékei iránt, ha azok elmúlt századokból vagy távoli országokból valók, vagyis amikor történelmi tényekké váltak. A túlságosan kézzelfogható dolgokat nem jegyzik, nem keresik és nem őrzik meg. Ebben az értelemben a népszerű emlékezet a hivatalos írásos történelem antitézisévé válik.

Az egyiptomiak eljárása, amely a testek konzerválásával próbálta meg kijátszani a halált, az archiválási módszereket utánozza. A mezopotámiaiak az agyagtáblákat őrző raktárakban ügyeltek a hőmérsékletre és a páratartalomra, hasonlóan a modern, környezetbarát archívumok és könyvtárak raktáraihoz, ahol a papír információhordozókat őrzik az utókor számára. A szétmálló modern papírtermékek múmiái a mikrofilmek. De, ahogy a szinte mitikus alexandriai könyvtár történelme mutatja: „... rombolás, pusztítás, fosztogatás és tűz a könyvek különösen nagy mennyiségét semmisítette meg, aszerint hogy mi volt a központi hatalom érdeke. Így aztán úgy alakult, hogy ami megmaradt ebből a korai időszakból, az nem a nagy központokból érkezett, hanem félreeső helyekről, ... szétszórt, magánkézben lévő példányok voltak.” A történelmi üzenet az új 4 millió kötetes alexandriai könyvtár kezdeményezőitől érkezett, de hasonlóról számoltak be a párizsi nemzeti könyvtár hatalmas épületegyüttesének létrehozói is.

Ha az információhordozók fizikai megőrzése és megkímélése lett volna az egyetlen szempont évszázadokon át, akkor kollektív emlékezetünk nagyságrendekkel térne el a mostanitól. A cenzori rendszer, a könyvégetések és a képrombolások tovább tizedelték kulturális örökségünket. A hanyatló vezetők és kegyvesztett személyek nevének eltüntetésével már i. e. 3000-ben Egyiptomban is találkozhatunk. A nagyrabecsülés és tisztelet jutalmául bevésett neveket kitörölték, amikor viselőik kegyvesztetté váltak, hasonlóan az ókori Rómában gyakorolt „damnatio memoriae”-hez, amelynek során a szenatus döntésére hivatalosan törölték Néró nevét az iratokból; de bevett eljárás volt ez a XVI. század Itáliájától a XX. századi Oroszországig mindenütt. Csin Si Huang-ti kínai császár a könyvégetések bevezetésével vált hírhedtté, i. e. 213-ban elrendelte azoknak a könyveknek az elégetését, amelyek témája nem kapcsolódott saját dinasztiája történetéhez, és családjukkal együtt halálra ítélte azokat (Konfucius), akik vakmerő módon idéztek a régi iratokból. Olyan hagyományt teremtett, amelynek következtében égő papír és emberi hús (sokszor műveikkel együtt égették el a szerzőket) füstje színezte a bizánci, római, iráni, brit, germán, frank és spanyol birodalmak és királyságok egét.

A náci pártok tagjai Ausztria- és Németország-szerte, a kommunista kínai vörös őrök, a chilei katonák, a kommunizmus ellen tüntető tömegek Budapesten, Santiago de Chilében, Jakartában és Bangkokban, a vallási fanatikus tömegek Teheránban mindannyian részt vettek a XX. század könyvégetéseiben, így a kollektív emlékezet eltörlésében. Néhány könyvtár, mint például az Ausztriai Nemzeti Könyvtár fasiszták által kiürített polcai emlékeztetnek ezekre a pusztításokra.

A „cyberclasm” kifejezés a hetvenes évek antimilitarista akcióival jelent meg Kanadában és az Egyesült Államokban, amikor a diákok megostromolták azokat a kormányzati épületeket, ahol a vietnami háborúba behívható hadkötelesek listáit tároló számítógépek voltak elhelyezve, lyukkártyák millióit szórták ki az ablakokon, és szétzúzták a gépeket. A „Nagy Testvér” ellenőrző rendszerének szabotálása a politikai radikálisok napirendjén szerepelt a hetvenes és nyolcvanas években, és néhány esetben a gyakorlatban is megvalósult - főként katonai számítógépközpontok ellen hajtottak végre bombamerényleteket. Az átváltozás, amelynek során a katonai számítógépes információs rendszer Internetté alakult, létrehozta a cyberclas új formáit, az erő iránya megfordult: elszigetelt „hacker”-ek szállnak szembe a „rendszerrel” és kormányzati szervekkel, amelyek útjában állnak, vagy igyekeznek akadályt gördíteni a nemkívánatos információnak.
Tipikus módon úgy gondoljuk, hogy az információhordozók, a papír, a hangszalag, a film, a digitális média segítenek az emlékezésben.

A totemek, a történelmi emlékművek, a műalkotások szintén tárgyi visszatükröződései emlékezetünknek. Az emléktáblák, szobrok, épületek és a nevezetes történelmi helyek szerte a világon mind a múltról regélnek. Az efféle objektumok felállítása és megőrzése állandó folyamat. Andre Malraux ötvenes évekbeli elképzelése a „fal nélküli múzeumról” úgy tűnik, oly mértékben kiterjedt, hogy egész városok, régiók és országok válnak múzeummá, a kriptofeudális műemlékvédelem fagyos szorításában az ifjú herceg csókjára várva... „Az élettelen anyagot emlékművekké alakítjuk, akár a Téli Palotáról, akár az Eiffel-toronyról, akár a Heculem romjairól vagy az egykori Varsó rekonstruálásáról, az Éjszakai őrjáratról vagy a vladimiri Miasszonyunkról van szó”. Az említett objektumoknak tulajdonított jelentések „meglepnék alkotóikat”. A tárgyak sosem szándékosan emlékeztetnek arra, amit az emlékművek jelentésébe belemagyaráztak”.

Krysztof Pomain szerint a világ látható és láthatatlan részekre bomlott ketté, amelynek során a láthatatlan rávetül vagy behatol a látható világba vagy magából a természetből vett nemes anyagok, vagy bármilyen kézműves művészeti forma révén, legyen az festészet, szobrászat, mintázás, rézkarc, kézimunka, díszítés.

A világ egyfelől hasznos, létfenntartásunkat szolgáló fogyasztható termékekből áll, olyanokból, amelyek a nyersanyagokat ehetővé formálják, amelyek megvédenek a környezetünk változásai ellen. Mindezeket folyamatosan felhasználjuk, miközben fizikai változásokat idéznek elő, és fizikai változásokon mennek keresztül. Másfelől viszont ott vannak azok a dolgok, amelyeket Pomain „szemiofóráknak” nevez, ezek gyakorlatilag használhatatlanok, a láthatatlant testesítik meg - bizonyos jelentéseket tulajdonítunk nekik, bemutatjuk és kiállítjuk őket.

Ez az értelmetlen funkció kifejezetten e célból létrehozott tárgyakra korlátozódik; ellentétben azokkal, amelyek már elvesztették funkciójukat - például a szemétkosárból előkerült dolgok - és gyűjtemény tárgyát képezik. Minél ritkább valami, annál több jelentést (és anyagi értéket) tulajdonítunk neki. Ezen gazdasági és esztétikai folyamat során a tárgy - amelynek jelentést tulajdonítunk - eredeti jelentéstartalma megkopik. A múzeumok által képviselt kulturális hierarchia komplex irányzatokat redukál stílusvonulatokká, ellentétes nézőpontokat békít ki egymással; az így deformált tárgyak sosem létező múltra tekintenek vissza.

Szórakoztató módon a félreértelmezés ilyen formája saját „egyéni” emlékezőképességünk rendszerének működésére hasonlít, amelynek során a múlt figyelembevétele nélkül ábrázoljuk a jelenségeket. „Gyakran fontosabb, hogy emlékeink valóságosnak látszódjanak, mint az, hogy valódiak legyenek.” Történelmi emlékek és képzelt események között ingázunk: „Az emberek hajlamosak olyan dolgokra emlékezni, amik nem saját emlékeik, ráadásul annál gyakrabban fordul ilyesmi elő, minél régebbi eseményről van szó, illetve minél inkább hasonlít életük aktuális történéseihez.”

Hasonló kapcsolat található az emlékezet és a képzelet között Freud pszichoanalitikus mód-szerében, amennyiben a ritka és darabos, a beteget kísértő emlékkép alapján az „így történhetett” ősjelenetét (Urszene) állítja össze az analitikus. A gyógyász az „anamnesis”, a belső hallgatás révén alkotja meg a múltat. A módszer kockázatos és „az efféle magyarázó feladat csak nagy nehézségek árán fordítható át hatásos terápiává”.
Szembeszökő a párhuzam a fenti és a történészek által teremtett „telepatikus igazság” között, amellyel a kollektív emlékezet rendszerét kívánják modellálni. Ahhoz, hogy az emberek megbékéljenek azzal a társadalommal, amelyben élnek, fel kellett kutatni a kísértő képet, a beteget zaklató „Urszené”-t. „A történész összegyűjti és - jobb esetben - kijavítja a kollektív emlékezetet”, mi több: ehhez a hálátlan feladathoz a pszichoanalízis egy fontos adalékkal is szolgál, mert nemcsak azt elemzi, amire az emberek emlékezni akarnak, hanem életre kelti azt is, amit a felejtés érdekében módosítottak”.

Az emlékezés és felejtés árnyékországában manőverezve egy ősjelenetet kell megalkotni, amely elegendő hiteles információt és elegendő „hiteltelen” képzelt dolgot tartalmaz ahhoz, hogy a létrehozott történet hihető és (például az életrajzokkal) konzisztens legyen. Nem szükséges, hogy minden szinten igaz legyen, a rendkívüli hasonlóság és látszólagos igazság viszont lényeges.

Tudjuk, hogy mit akarunk elfelejteni, vagy egyszerűen csak felejtünk? Tudjuk, hogy mire akarunk emlékezni, vagy csak arra emlékszünk, amire mások azt akarják, hogy emlékezzünk?

(Fordította: Virág Katalin és Kovács Ágnes Veronika)


Tjebbe van Tijen alapította a Documentation Center of Social Movements központot az amsterdami egyetem könyvtárában 1973-ban. Az ökológia, az alternatív és underground kultúra témájában kiállításokat szervezett Bécsben, Milánóban, Koppenhágában, Dortmundban és Hamburgban. Az új média tanácsadója az amszterdami International Institute of Social History intézetben. „Imaginary Museum Projects” címen multimédia művészeti tevékenységet folytat.
Írása a Balkon 96/12-es számában jelent meg magyarul. Az Interneten olvasható: http://www.aec.at/meme/symp/.

Forrás: Buldózer – médiaelméleti antológia – 1997.